Miként változtatta meg valóságunkat Atlantisz bukása

Közel 13.000 évvel ezelőtt egy rendkívül drámai esemény játszódott le bolygónk történetében. Mindaz, amivel mindennapi életünk során találkozunk, beleértve az általunk használt speciális technológiákat, a kirobbanó háborúkat, az elfogyasztott táplálékot, s azt, ahogyan életünk folyamát érzékeljük, mind-mind egyenes következménye annak a bizonyos eseménysorozatnak, ami az atlantiszi idők végén ment végbe. Az ősi idők eseményei teljes változást idéztek elő mind életmódunkban, mind pedig valóságfelfogásunkban.

Minden összefügg mindennel! Csupán egyetlen Valóság és egyetlen Isten létezik, ám az egyetlen Valóságot rendkívül sokféle módon lehet értelmezni. Valójában ezeknek a különböző módozatoknak a száma úgyszólván végtelen. Vannak bizonyos valóságok, amelyeket sok ember fogad el, ezeket a valóságokat tudatszinteknek nevezzük. Vannak olyan specifikus valóságok, amelyekre rendkívül sok lény fókuszál, ebbe tartozik például az is, amelyet éppen most érzékelünk.

Valaha olyan magas tudatszinten léteztünk ezen a Földön, ami messze túlszárnyalja minden képzeletünket. Elképzelni is alig vagyunk képesek azt a magasságot, amely egykor létünk alapja volt, mivel akkori és mostani lényegünk mérhetetlenül távol áll egymástól. Bizonyos, Kr. e. 16.000 és 13.000 között bekövetkezett események eredményeképpen az emberiség számos, sűrűségben egyre fokozódó dimenzión és felhangon keresztül lezuhant arról a hihetetlenül magas szintről, mígnem elérte ezt a meghatározott helyet, amelyet mi manapság a Föld bolygón lévő harmadik dimenziónak, a modern világnak nevezünk.

Zuhanásunk során – és ez csakugyan zuhanás volt – egy ellenőrizhetetlen tudatspirál sodrában mozogtunk lefelé a tudatosság számos dimenzióján keresztül. Kezünkből kicsúszott az irányítás, s ez a lefelé tartó mozgás leginkább egy űrön keresztül való zuhanáshoz hasonlított. Amikor elértük a harmadik dimenziót, mind fiziológiai téren, mind pedig a Valóságban való működésünk tekintetében bizonyos sajátos változások mentek végbe. A legfontosabb átalakulás a prána (hindu szó az univerzum életerő-energiájára) belégzésében következett be.

A prána sokkal inkább szükséges túlélésünkhöz, mint a levegő, a víz, az étel vagy bármi más anyag, és a mód, ahogyan ezt az energiát magunkhoz vesszük, alapvető hatással van valóságérzékelésünkre.

Az atlantiszi időkben, s annál korábban a prána belélegzése közvetlenül a testet körülvevő energiamezével állt kapcsolatban. Mezőnkben minden energiaforma geometrikus, s a következőkben egy ilyen geometrikus formával, a két egymásba illesztett tetraéderből álló csillag-tetraéderrel (1-1. ábra) fogunk foglalkozni. Egy másfajta megközelítés szerint háromdimenziós Dávid-csillagnak is elképzelhetjük ezt a térbeli csillagot.

A felfelé mutató tetraéder csúcsa az ember feje felett kézhosszúságnyira végződik, a lefelé mutatóé pedig ugyanannyira a lábfej alatt. Egy összekötő-csatorna fut végig a felső csúcstól az alsóig a test fő energiacentrumain, a csakrákon keresztül. Ennek a csatornának az átmérője akkora – mindenkinek saját testével arányosan – mint a leghosszabb ujj és a hüvelykujj összeérintéséből származó kör átmérője. Úgy fest, mint egy világító üvegcső”, eltekintve attól, hogy a csillag-tetraéder két csúcsába illeszkedő kristály szerkezetben végződik.

Atlantisz bukása előtt a pránát egyidejűleg tudtuk fel- és leáramoltatni ezen a csatornán, és a két pránaáram a csakrák belsejében találkozhatott. Az ősi tudománynak mindig fontos részét képezte a prána találkozásának helye és mikéntje, mely még ma is vizsgálódás tárgya mindenütt az univerzumban.

A test egy másik jelentékeny pontja a tobozmirigy; amely nagyjából a fej középpontjában helyezkedik el, s amely rendkívül fontos szerepet játszik a tudatosság meghatározásában. Ez a mirigy az eredeti, kb. pingpong-labda méretéről szárított borsószem nagyságúra zsugorodott, mivel már réges-régen elfelejtettük hogyan kell használni – s amit nem használunk, az elveszik számunkra.

A régmúltban a prána-energia a tobozmirigy középpontján áramlott keresztül. Jacob Liberman, A fény, a jövő gyógyszere c. könyv szerzője szerint a tobozmirigy úgy fest, mint egy szem, némely tekintetben pedig a szó legszorosabb értelmében olyan mint egy szemgolyó. Formája kerek, egyik részén egy nyílás található, ebben a nyílásban pedig egy lencse, amely a fény fókuszálására szolgál. A lencse homorú, és színérzékelő receptorokat tartalmaz. Látótere – bár ezt tudományosan még nem bizonyították – felfelé irányul, a mennyek felé. Ahogyan szemeink 90 fokos szögben tudnak oldalra tekinteni, a tobozmirigy lencséje is 90 fokot képes rögzített helyzetéből „belátni”. Ahogyan mi sem tudjuk fejünk hátsó oldalát megpillantani, a tobozmirigy sem képes a föld felé nézni.

A tobozmirigy belsejében – még eme összezsugorodott formájában is – ott található a szakrális geometria és a Valóság teremtésének pontos ismerete, ami benne rejlik minden egyes emberben. Ez a tudás azonban nem elérhető számunkra, mivel a bukás következtében emlékezetünket elveszítettük, annak hiányában pedig másképpen kezdtünk el lélegezni. Ahelyett, hogy a pránát a tobozmirigyen keresztül vettük volna magunkhoz és a központi csatornán keresztül keringettük volna fel s alá; orrunkon és szánkon lélegeztük be azt. Ennek folytán a prána megkerülte a tobozmirigyet, így a dolgokat teljesen másképp, az Egyetlen Valóság egészen más értelmezésén keresztül kezdtük el látni (a jó és rossz ellentéte vagy polaritás-tudat). A polaritás-tudat hatása alatt úgy véljük, hogy egy testben vagyunk, s onnan nézünk kifelé, valamiként elválasztva attól, ami „odakinn” van. Mindez azonban puszta illúzió. Valóságosnak tűnik ugyan, ám nem az igazságot érzékeljük. Ebben a bukott állapotban csupán a valóság látszata jut nekünk osztályrészül.

Semmi baj nincs például azzal, ami a világban történik, minthogy Isten tökéletesen ura a teremtésnek. Ellenben egy másfajta szempontból, a polaritás nézőpontjából szemlélve bolygónkat és fejlődését, mélybe zuhanásunknak nem feltétlenül kellett volna megtörténnie. Normál evolúciós görbe szerint haladva most nem lennénk itt. Valami olyasmi történt velünk, aminek nem lett volna szabad megtörténnie. Mutáción mentünk keresztül, azt is mondhatnánk, kromoszóma-szakadás történt sejtjeinkben. Földünk 13.000 éve a tilosban jár, és számos tudatszint lényei dolgoznak együtt folyamatosan azon, hogy megtalálják a módját a helyes ösvényre (DNS) való visszatérítésünknek, arra az ösvényre, amelyen előzőleg haladtunk.

Az „elvétett” tudatfok-zuhanás, és a rákövetkező erőfeszítések, hogy bennünket a normális kerékvágásba visszazökkentsenek valami igazán jót – valami teljességgel váratlan és csodálatos – dolgot eredményeztek. Lények az univerzum minden szegletéből, akik problémánk megoldásában segédkeztek – legálisan, vagy engedély nélkül – különböző kísérleteket végeztek rajtunk. Egy bizonyos kísérlet folytán olyan forgatókönyv született, amelyről sehol, senki még csak álmodni sem merte volna – kivéve egyvalakit egy, a múlt ködébe vesző kultúrából – hogy valósággá válik.

Közzétette: www.fenyorveny.hu
Ha tetszett a cikk, oszd meg ismerőseiddel is, még több érdekességért, képért és videóért pedig látogass el FACEBOOK oldalunkra! Csatlakozz PINTERESTÜNKHÖZ és INSTAGRAMMUNKHOZ is! Vagy iratkozz fel a napi HÍRLEVÉLRE, hogy ne maradj le a friss hírekről!
(A cikket csak forrásmegjelöléssel lehet megosztani, változtatás nélkül!)